A besa (határozatlan alakjában besë) a hagyományos albán jogszokásokban a közösségre vagy a közösség egy-egy tagjára kényszerítő erővel ható erkölcsi parancs, az adott szó szentsége, amelynek betartása, a besa által védett személyek, helyek és dolgok oltalma elsőrendű becsületbeli kérdés. Megszegése a hagyományos albán népi felfogásban elfogadhatatlan, a legrosszabb dolgok egyike, ami egy emberrel vagy egy közösséggel megtörténhet.[1] Nem pusztán erkölcsi kérdés, hanem az évszázadokon át hagyományozódott íratlan törvények, a kanunok egyik legfontosabb jogszokásintézménye. Főként az észak-albániai törzsi közösségekben tartotta magát elevenen a 20. században is,[2] de napjainkban is az albán identitás egyik fontos eleme.[3] Erkölcsi erejének nevezetes és gyakran idézett illusztrációja Sami Frashëri 1874-ben Besâ yâhut âhde vefâ (’Besa, avagy a fogadalom megtartása’) címen írt színdarabja, amelyben a szerző némiképp melodramatikus eszközökkel ábrázolja, ahogy az albán apa inkább saját kezével öli meg gyermekét, semmint hogy megszegje a besát.[4]
A szó eredete a be/beja (’eskü’) szóra vezethető vissza, tulajdonképpen annak határozott birtokos esetragozása, így például a njeri i besë (szó szerint ’az eskü embere’) jelentése ’szavatartó ember’.[5]