Szofizmus

A szofizmus kifejezést manapság két értelemben használjuk. Eredetileg a műveltséget és beszédkészséget fizetés ellenében tanító, i. e. 5. századi gondolkodókat nevezték szofistáknak. Olyan emberek voltak, akik egy magasabb tudást kínáltak, főleg retorikából és abból, miképp lehet a legjobban boldogulni az életben. Az, hogy az ékesszólásra nevelésből formális rábeszélőművészetet csináltak, és az, hogy pénzért tanítottak, sok korabeli gondolkodó ellenszenvét vívta ki. Ez az ellenszenv volt az oka a szofizmus szó újabb értelmének: Arisztophanész gúnyolódása, Szókratész és Platón ellenük folytatott harca nyomán a szofizmus szó a látszattudós és szócsavaró pejoratív jelentést kapta. Manapság szofizmának, szofizmusnak (azaz álérvelésnek) azt a jelenséget nevezik, amikor egy vitában valaki szándékosan őszintének látszó, de mégsem érvényes érvet használ azzal a reménnyel, hogy ezzel meg tudja téveszteni vitapartnerét.

A szofizmus szó önmagában bölcseletet jelent, a görög szophisztész szó származéka, szó szerint a bölcsesség tanítói. Képviselői munkáiban háttérbe szorultak a korábbi preszókratikusoknál népszerű természetfilozófia kérdések és inkább az emberre és annak tevékenységeire, a művészetekre (költészet, dráma stb.) koncentráltak.

Már az ókorban Arisztotelész is megpróbálta rendszerbe gyűjteni az effajta álérveléseket (Topika és Szofisztikus cáfolatok című műveiben), melyek később Organon címen jelentek meg.