Neuma

Nem tévesztendő össze a következővel: pneuma (lélek, szellem).

A neuma (latin; görögül pneuma [πνεύμα], jelentése: „intés” [taglejtés, a kórusvezénylés kézjelei]) az énekhangok lejtését, illetve egy-egy dallamfrázist leíró grafikus jel. Egy neuma 1-4 hangos dallamformulát jelöl. Egyes hangjelei a noták (latin: „hangjegy, megjegyzés”). A szövegsorok közé úgynevezett in campo aperto („nyílt téren”) írt neumák azt mutatják, hogy a szöveg egyes szótagjait milyen irányú – lefelé, vagy fölfelé elmozduló – dallammal kell megszólaltatni.^[1][2] A korai jelek sem a hangmagasságot, sem a ritmust nem jelölik.

A neumajelek formailag a kherionomiára és az antik görög verselés hangmagasságra vonatkozó prozódiai jeleire vezethetők vissza. A zene írásbeli rögzítését szolgáló neumaírás, azaz hangcsoportírás a hangjegyírás legelső formája.

Európában a neumák kialakulása szorosan összekapcsolódik Nagy Károly frank király 781-ben kezdődő írásreformjával, ezzel párhuzamosan a latin nyelvű egyházi liturgia egységesítését célzó törekvésekkel és a gregorián énekkel.

A zene hangzásbeli összetettségének – hangmagasság, kötések és díszítések – mind tökéletesebb grafikus leírását célzó törekvések eredményeként az európai énekes iskolákban (schola cantorumokban) egymás mellett, párhuzamosan kialakult írásmódok összeolvadásával a 9-10. század fordulóján rögzült a dallammozgás hangközeit is megjelenítő úgynevezett diasztematikus neumaírásmód, majd a 11. századtól Arezzói Guidó vonalrendszerbe illesztett notációi. Ekkorra a neuma eredeti – dallamfrázist, illetve hangcsoportot leíró – tartalma mellett önálló hangjegyértelmezést is kapott, írásmódja az egyes hangok és szótagok összetartozását is megjelenítette. Legfejlettebb formája a ma is használatos kvadrátírás, a római notáció – amely már jelöli a hangmagasságot és a dallamot, de a ritmust nem – és a rombuszos, vagy menzurális német korálnotáció, mely már a hangok ritmikus értékviszonyait is jelzi.

A mai zenetudomány a neuma szóval jelöli a legkorábbi hangjegyírás alapformáit, és ugyanezt az elnevezést használja azon hangcsoportokra is, melyek a gregorián zenében a kottaolvasás alapelemei.

1. ↑ Ulrich Michels. Zene, SH Atlasz. Budapest: Springer Hungarica Kiadó Kft., 115, 159, 175, 181-185, 187. o. (1994). ISBN 963 7775 63 3 
2. ↑ Nancy Phillips. Die Lehre vom einstimmigen liturgischen Gesang, 349. o. (2000). ISBN 3-534-01204-6